Van kekszem, kérsz?

Ó, igen. Aki játszik a Csábításban jelessel, biztos tudja, hogy kinek a szájából hangzott el ez a mondat. Vicces, igaz? Főleg ha már negyvenedjére áll eléd ezzel. Hogy miért hoztam fel ezt a témát? Azért, mert úgy öltöztem fel ahogy, és ezt a suli is észre vette.

Leszögezném, hogy ha korán kelek, és ennek tudatában mégis elfelejtettem ruhát előkészíteni, azt veszem fel, amit először a kezem ügyébe veszek... pont mint ma.

Az első csengő, hét óra, ötvenkor szólal meg. hogy időben beérjek, a hat, harmincnyolcas vonattal kell indulnom, azaz fél, vagy legalább háromnegyed hatkor ki kell kászálódnom az ágyból. Mivel elfelejtettem felhangosítani a telefonomat, így hiába kapcsoltam be az ébresztést, nem hallottam meg, csak azt, amint anyu dörömböl az ajtómon... negyed órával később... Nem voltam késésben, végül is ez volt a háromnegyed hatos kelés volt, de amilyen lusta vagyok, még egy jó öt - tíz percet el durmoltam a takaró és a három macska alatt. Ennek egyelten hátránya a, így nem válogathattam a ruháimat illetően - nem mintha sokat vacakolnék vele bármikor.
Szóval, felvettem egy terepgatyát és az előző nap vett fekete atlétát, amit azonnal követett az előszobában szétrúgott bakancs is. A reggelit követően egy fél pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon mit felejtettem el, mert kicsit már idegesített az a mellkasomba szúró érzés. olyan, mint amikor az ember azt hiszi, hogy valamit elhagyott. Az órára pillantottam és mint valami isteni sugallat, az öcsém szobája felé vettem az irányt, és random kivettem onnan egy inget, mondván, hogy a colos ezt már úgy is kinőtte. Meg lepne, ha magára tudná erőszakolni. Már egy jó fejjel magasabb mint én...

A vonatot elértem, és kényelmesen be is értem a suliba. Viszont ahogy beléptem az épületbe, egy lány élesen felkiáltott. KENTIN!!!

Egy pár másodpercig haboztam, majd mikor rájöttem, hogy mire is figyelt fel, kétszer megemeltem a szemöldökömet felé, és tovább mentem az első órám terme felé. Az terembe beérve, az osztálytársak tekintetének kereszttüzében találtam magam egy fél másodpercre - valószínű azért, mert még új vagyok - , de azzal nem törődve, helyet foglaltam valahol. Csoport bontásos óra volt, így amint beérkeztek a tanárok, mentem is tovább utamra. Az ötödik óra után, a büfé felé vettem az irányt, de félúton valaki felkiáltott és kicsit kizökkentett a gondolataimból. Nem a hangjára, hanem a hátamra nehezedő súlyra lettem figyelmes. Jah, rám ugrott, majd egy darabig szorongatott azzal, hogy mostantól én vagyok a legjobb barátja.
Miután eleresztett, és mehettem tovább, egyik barátomra lettem figyelmes, vagyis az élénk hangjára. Azonnal oda is mentem hozzá, és mögé érve a vállára tettem a kezemet, mire ő hangosan felsikoltott. Ennek hála a vele beszélgető formák rám vetették meglepett tekintetüket, köztük természetesen két - három Kentin fan is, mire az egyig a nyakamba ugrott és hangos megnyilvánulására, a körülöttünk lévő mindenki, aki tisztában volt azzal, hogy ki a halál az a a Kentin is közelebb jött felém, ha kedvelt, ha nem, ismert vagy sem. Ugye, mivel az előbb voltam a büfében is, volt nálam keksz, így nem hagyhattam ki nagyon azt a bizonyos mondatot a csajok között.

"Van kekszem, kérsz?"