google-site-verification: google2eb56abb18bc97e6.html

Én SOHA sem sírok!

Ismered azt a kellemetlen érzést, mikor azok, akik közel állnak hozzád, sokkal kevésbé hiányoznak, mint néhány olyasvalaki, akit talán láttál kétszer? Tudom, hogy azokat a valakiket egy év elteltével viszont láthatom, de azt nem, hogy az az évben megismerteket is.

Helyszín; egy menő hotel São Paulo citi közepén.

Az étteremben ültem, az első emeleten, valahol hátul a terem végében, csendben és végig gondolok mindent. Ez volt az utolsó trip, az utolsó alkalom, hogy bárkit is láthatok ebből a bandából és tudom, hogy valószínüleg soha máskor. Az túl egyszerű lett volna.
A széken kuporogtam, néztem a többieket, amint egymással beszélgetnek, nevettek és írogattak a másik zászlajára valami kedveset emlékül. Kezemben az enyém, úgy tartva, hogy ha véletlenül rápillantok, azt az üzenetet lássam rajta, amit a legjobban szeretek, talán azért, mert attól kaptam, akitől sosem vártam volna.


Egy idegen érzés kerülgetett, talán több, ahogy ott ültem és nem tettem semmit. Az elmúlt öt napban egyszerűen csak beszélgetni akartam vele... VELE, akit próbáltam olyan messzire elzavarni magamtól, amennyire csak lehet, de sosem tudtam, mos meg ki sem tudom verni a fejemből. 
Amikor csak tehettem, összehúzott szemöldökkel, talán haragos tekintettel néztem őt, még akkor is, mikor már feltűnt neki, hogy őt figyeltem és rám mosolygott. Valami mosolyra emlékeztető grimaszt visszaküldtem neki, majd lassan levezettem róla a tekintetem. Olyan egyszerű lett volna odamenni hozzá, mégsem tettem semmit. Miért?
Egy idő után meguntam a bambulást és elővettem a mobilomat. Rápillantottam a kijelzőjére... Már egy ideje elmúlt éjfél. Menni kéne aludni. Holnap reggel nyolcra, bepakolt bőrönddel kell majd várni a buszt, ami hazavisz. Haza, amit valamiért szívesebben neveznék otthonomnak, mint az igazit.
 Lassan felálltam a székből és indultam a lift felé. Azt reméltem, hogy senkinek sem tűnik fel, ahogy elhaladok mellettük, de ez nem jött össze. Az túl egyszerű lett volna. Valaki megragadta a felkaromat, ezzel megállásra kényszerített és megfordultam. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem, hogy ő volt az. Szokás szerint most is a mosolygós, kék tekintetével nézett le rám. Kérdi, hogy hova megyek. Éjfél után nem egyértelmű? Fel a szobámba, aludni akarok... Nem mintha ennek lenne bármi esélye is.
Nem válaszoltam semmit, csak a lift felé biccentettem, remélve, hogy érti a célzást. Értetlenül nézett rám vissza. Persze, oké. Mindenki totál eleven most este, mert hát mégis csak most látjuk egymást utoljára... Legalábbis, a többségünk. Maradnom kéne? De ugyan mit csináljak? Üljek és nézzem a többieket mint eddig, csak most a tömeg közepéről? Nem... Elhajtott fejjel indultam tovább a lifthez, azt elhitetve magammal, hogy csak azért teszem, mert ki akarom magamat aludni valamennyire, pedig nem. Egyszerűen csak nem akarom elsírni magamat.
 Lassan kiértem a tömegből. Megnyomtam a hívót, ránéztem mind a négy ajtó fölött a kijelzőre. Mindegyik messze van és egyik sem mozdult a helyéről. Türelmetlenül várom, hogy kinyíljon valamelyik ajtó. Percek elteltével a liftek még mindig ugyan ott állnak, mint eddig.
 Mi lesz már?! Máskor szinte azonnal megérkezik valamelyik, akkor most miért nem?
Hirtelen valaki hátulról megszólított. Természetesen megint ő volt az. Semleges kifejezéssel az arcomon néztem fel rá, ahogy ölelésre nyitotta a karjait, majd magam sem tudom miért, de odaléptem hozzá és annyira igyekeztem magamhoz szorítani, amennyire csak tehettem. Jól esett... Fél arcomat a mellkasába fúrva erőlködtem, hogy visszafojtsam a könnyeimet, végül sehogy sem sikerült. Hosszú perceken keresztül álltunk egymás karjaiba zárva. Nem úgy tűnt, mint akit zavar, ahogy ott szipogok és a könnyeimmel az indjét áztatom. Olykor kicsit szorosabban ölelt vagy, végig simított a hátamon. Nem akartam elengedni és nem értem miért. Annyira jólesett, hogy valaki megölelt. Hogy Ő megölelt. Egyre kevésbé zavart a zaj, ami a többiek kiabálásából, visongásából jött létre, és egyre jobban hallottam, ahogyan ver a szíve. Az enyémről tudtam, hogy gyorsan ver. Éreztem. Viszont az övé is. Nem tudom jó-e, vagy sem.
Később aztán elengedett kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. Égett az arcom, tudva, hogy látta a rajta legördülő könnyeimet. Láttam, ahogy most is mosolyog. Ennyire örül neki, hogy holnap hazamegyünk, vagy hogy végre hagytam magam megölelni? Egyszer csak megszólalt a lift érkezését jelző csengő. Most bezzeg itt van, ugye?! Mielőtt lehámoztam volna róla az én, magamról pedig az ő karjait még figyelmezte tett, hogy majd megyek hozzá, Dániába. Kicsiket bólintottam, majd végre elengedtem és beszálltam egyedül a liftbe. Az ajtó bezáródott mögöttem és a tükörképemre bámultam. Arcom kipirult és csalódott, fájdalmas kifejezés ült rajta. Magamat nézve, a könnyeim megint eleredtek. Pedig én sem sírok! Én sosem sírok! Soha! De akkor miért történt ez? Miért nem jött korábban ez a nyomorult lift, hogy ezt elkerüljem? Az túl egyszerű lett volna?




5 megjegyzés: