Miért írok?

Egyszer feljött az a kérdés, - facebook -on, chat -en vagy talán egy akármilyen beszélgetésben  - hogy miért írok? Akkor nem tudtam normálisan válaszolni, de a napokban láttam egy hosszabb megfogalmazását az adott kérdésben és végig gondoltam. Mivel az érzelmek megfogalmazása és/vagy a valós életben való kifejezése nem az erősségem, így azt nem mondhatom, hogy "mert azt akarom kifejezni". Akkor mégis miért? Levezetni a napi feszültséget vagy, tükröt adni a lelkemnek? Az utóbbit talán minden író, író palánta megteszi, mert nem tudja nem a saját gondolatait közvetíteni az olvasó felé. Egy egyszerű fanfiction megírása is tulajdonképpen egy saját történet, mert az írója önmagát fejezi ki benne. De én mégis miért írok?

Őszintén szólva, fogalmam sincs. Nagyon kicsi korom óta, folyamatosan próbáltam magam kifejezni, de azzal, amit a környezetem a kezembe adott, semmit sem tudtam felmutatni. Kaptam én rajz iskolát, zeneiskolát, harc művészetet tanulni, hátha leköt, - járassuk a hülye gyereket AIKIDO -ra, mert hiperaktív - de egyiknek sem lett semmi eredménye. 

Közben megtörtént az elkerülhetetlen... Iskolás lettem. Úgy mond', "beleszerettem" az írásba. Abba, hogy a gondolataimat elmagyarázhatom úgy, hogy nem kell beszélnem, ez pedig hatalmas fejlődés volt az önkifejezésem terén, mivel lehet, hogy eléggé beszédes típus tudok lenni, de a figyelem zavarom miatt sohasem arról szólt a mondandóm, amit el kezdtem, vagy csak akartam. Harmadik osztályos koromra, már-már úgy tudtam írni, hogy tudtam, hogy fogalmazok, hogy pontosan mit akarok és hogy értelmet akarok az egésznek, Tanárok többje is állította, hogy a fogalmazásaim "kivételesek, fantáziával teliek, de a helyesírás pocsék". Ezek voltak azok a pillanatok, amikor abba akartam hagyni, de nem tettem, mert képtelen voltam. 

A helyesírási problémáimmal, rajtam kívül mindenki tisztában volt, - tudat alatt, talán én is - de senki sem mondta el nekem, emiatt úgy éreztem, hogy ugyan olyan vagyok, csak hanyag és egészen a felvételiig ez így is volt. Egészen addig, ha panaszkodtak az írásom helytelenségére, azt "hazudtam", hogy diszgráfiás vagyok - ugyan ez az olvasásommal is, hogy diszlexiás vagyok. Hideg zuhanyként ért, hogy igazam volt, hogy tudtam magamról ezt és hogy - még ha csak egy ilyen kis apróságról van szó, de - mindenki hazudott róla. Az összegyűjtött pontjaimnak majdnem a felét nem számolták bele az összesbe - ezért nem vettek fel oda, ahova menni akartam -, emiatt a sz@rság miatt... És én írtam tovább. 

Az első blogomat is valamikor abban az időben kezdtem el. Az azon írt sztori, amit írtam, a Félvérek Harca címen futott, de a folyamatos frissítések, módosítások, bele-bele javítások miatt és amiatt, hogy a történet sosem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem, elkapkodtam, majd egy hosszabb szünet után be is fejeztem. Viszont az írást nem hagytam abba. Egyre realisztikusabb környezetet próbáltam adni a történetnek, amiből bégül egy kiszínezett naplóra emlékeztető történet lett. Ezt inkább talán csak a lelkesedésem fent tartása és a fogalmazási képességem fejlesztése miatt folytattam.

Most így visszaolvasva az előző sorokat, talán azért írok, hogy kifejezzem magamat és, hogy bizonyítsak a környezetemnek. Mert ha eltitkolják a problémáimat, azzal azt mutatják, hogy szégyellnek engem.